7. rész - Fotókirálynő

 2015. október 04. Carsie szemszöge:

Adrien egész végig aggódva nézte végig, ahogyan a lány elment, de nem sietett utána. Nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban. Talán olyan lesz, mint tegnap aza furcsa ember? Ha megjelenik, akkor megint segítenem kellene? Nem szeretnék újra ebben a veszélyes harcban benne lenni. Végig ezek a gondolatok jártak a fejemben. Mi van, ha ezzel az egész kép dologgal Adrient is bajba sodrom? Nem, ha valakit akar is majd az én leszek.  Ha egyáltalán ellesz átkozva.

Beültünk az osztályterembe és a tanár felsorolta a névsort. Miután beírta a hiányzókat elkezdtünk az órát is. Igazából, nem tudtam figyelni az órán. Túlságosan is lekötöttek a gondolataim.  A tegnapi, a reggeli történt dolgok. Mindenre figyelmet tudtam fordítani, kivéve az óra anyagának.  Egy kis idő múlva Marinette bökte meg a vállamat. Ránéztem majd előre mutatott a tanárra. Rosszallóan nézett rám, mire csak egy nagy mosolyt vettem fel az arcomra.  Talán az óra fele telhetett el, mire az ablakon berontott egy fekete hajú és szürke ruhában lévő lány, akinek a kezében egy fényképezőgép volt. Tudtam nagyon jól, hogy ki az. Az a lány reggelről. Nagyon nagy pánikot keltett az osztályba. Feleslegesen mondta a tanár, hogy maradjunk nyugodtan.

- Hol van Adrien Agreste és Carsie Belmondo? – nézett végig a szemével az osztályon, majd amikor meglátott vigyorogva jött el felénk. Megijedtem, de nem eshettem kétségbe. Megfogtam a fiú kezét és elkezdtem vele futni. Marinette és Alya utánunk ordibált, viszont nem álltam meg. Egyenesen az öltözőkhöz futottam. Megálltam és lihegve néztem fel fiúra.

- S.. Sajnálom, de nem akartam, hogy valami bajod legyen. Viszont, most bújjunk el. Az lesz a legbiztonságosabb.  – néztem rá komolyan. Bólintott egy kisebbet és az egyik szekrénybe bújt. Én kijjebb mentem. Előjött Trisk és rám nézett mosolyogva.

- Ne értsd félre. Csak azért csinálom, hogy ne kapjon el. Adrient, amúgy sem fogja itt megtalálni szerintem. Trisk, karmokat ki! – ordítottam, majd a kis kwami belement a gyűrűbe. Ez után nem sokkal rajzoltam magamnak fület, farkat majd a ruhám is más lett. Miután átváltoztam elkezdtem felmenni az iskolaudvarra.  Katica ár ott volt és harcolt a lánnyal.

- Előbb jöttél, mint a másik macsek. Talán rád jobban lehet számítani. – mondta közben. Csak megráztam a fejemet. Itt nem lesz jó.  Hirtelen felém tartotta a kamerát a lány és már fényképezett volna le, ha valaki nem lök félre. Chat volt az. Megnyugodtan és kicsit elmosolyodtam.

- Köszönöm. – néztem rá komolyan. – Ladybug! Másik terepet kellene keresni. Itt nagyan el fog kapni. – néztem a szemeibe. Olyan hely kell, ahol nagyon sok tárgy és dolog van. Eszembe jutott. – Irány a múzeum! – fogtam meg a jojóm, s indultam el arra. Ők ketten mögöttem jöttek. Persze a gonosztevő pedig utánunk jött. Ez az egész érzés még mindig jó. Ahogy a város felett repülök. De tényleg nem kellene ezt megszoknom. Lehet, most sem lenne keresnivalóm itt. Azért jöttem ide hozzájuk, mert nem akartam, hogy ez a valaki elkapjon engem. Saját magamra gondolok most is, és nem pedig másra. Megráztam a fejemet és a múzeum előtt megálltam és rájuk néztem. Katica ment előre. Bent elmondta mi a helyzet. Nagyon gyorsan elmentek az emberek, amit meg is értek valahol. Ki szeretne egy ilyen ügybe belekeveredni?

- Rendben és itt hogyan fogjuk majd legyőzni azt az őrült csajszit? –szólalt meg végül macska, mire gondolkozni kezdtem.

- Mivel kamera a fegyvere gondolom azt szállta meg az akuma, mellesleg. Ez csak egy fényképezőgép, a memóriának egyszer be kell telnie nem igaz? – mosolyogtam el szélesen, mire katica is bólintott. – Azért jöttünk ide, mert itt sok tárgy van. Ha mindet lefényképezi, betelik. És akkor már nem tud mit csinálni velünk.

- Az addig rendben, de elég lenne csak a pusztító képességemet használni és kész. Volt kamera, nincs kamera. – mondta önelégülten macska, mire én a fejemre csaptam.

- Előbb elkapna, mintsem elpusztítanád a gépet. Eddig az én tervem a nyerőbb. – nyújtottam ki a nyelvem.

- Az lesz, amit Blanc mondott. Ésszerűbb és igaza van. Előbb leszel elkapva. – nézett Katica macskára, aki sóhajtott. Nem sokkal ez után a lány is megjelent. Elkezdett felénk fényképezni, de mindig kitértünk előle. Már alig-alig volt néhány dolog körülöttünk, amikor végre betelt a gépre. Önelégültem mosolyogtam, és szét is törtem a gépét.  Kirepült belőle a kis fekete lepke, amit Katica meg is tisztított.

- Szépmunka!- pacsiztak volna össze, de előtte rám néztek. Elmosolyodtam és odamentem. Pacsiztam velük es felnevettem.

- Most, hogy még attól sem kell tartanunk, hogy visszaváltoztunk nem jöttök el velem valamerre? – mosolygott a Cica, mire Katicára néztem.

- Sajnálom macsek, de nem lehet. Amúgy is, nekem még van egy kis dolgom. – mosolygott katica. Intett és már ment is el. Chat nagyon szomorúan nézett le a földre, mire a vállára tettem a kezem. Rám pillantott.  Apró mosoly volt az arcomon.

- Ne legyél elkeseredve. Ha akarod, akkor én szívesen elmegyek veled. Egyébként is örülök a már valamennyire meglévő szabadságomnak. – nevettem fel halkan, és ekkor ő is elmosolyodott egy kicsit.

- Rendben. Akkor mit szólnál, ha elmennénk egy kis sétára a város hazai tetején? – nyújtotta felém a kezét. Kezére pillantottam, és mosolyogva megfogtam.

- Benne vagyok. És sajnálom, hogy nem Ladybug jött veled. – vállat vont csak, majd erősen magához húzott. Kicsit elpirultam, legalábbis így éreztem. Megnyomta a gombot a botján, és felkerültünk eléggé magasra. Körbe néztem és elmosolyodtam. Nagyon szép volt a kilátás. Az embereket láttam akik, mintha semmi sem történt volna sétáltak és mentek a dolgukra. Az egyik háznak a tetejére letett és mellém lépett. Mosolyogva néztem rá majd elindultam előre. Mellém lépett, és láttam, rajta hogy nem tud mit mondani. Kicsit felnevettem és előre néztem.

- Mi az elvitte a cica a nyelved? – mondtam miközben kikerültem egy kéményt. Hevesen megrázta a fejét, és amikor egy laposabb ház tetejére értünk leültünk és az eget néztük. – Mondd macska, te milyen ember vagy?- Törtem meg a csendet.

- Katica azt mondta, hogy nem mondhatunk, a másikról személyes információt nehogy kiderülj a másik személyazonossága. – pillantott a szemeimbe kicsit szomorúan, majd egy mosolyt erőltetett. – Igazából, teljesen más vagyok, mint amikor Chat Noir vagyok. De ne mondd, el senkinek sem kérlek.

 - Lakat a számon. Igazából én sem vagyok ilyen. De jó érzés néha ilyennek is lenni. – nevettem fel. – Nincsennek barátaim, vagyis van. De nem bízok még bennük úgy, hogy bármit eltudjak nekik mondani, ami nyomja a szívemen. És úgy érzem, ez az érzés megöl engem.. – tettem a mellkasamra a kezemet.

6.rész - Tönkre teszlek!

2015. október 03. Carsie szemszöge:

Kicsit zavartam ültem Adrien melletti székben, amiért a sminkes dolgát is kicsit megnehezítettem. Velem végzett előbb, ugyanis engem előbb kezdett el kifesteni, mint Adrient, de rá se kellett sokat várni. Mikor végeztek a sminkkel az öltözőbe vittek, ahol a kezünkbe nyomtak körülbelül négy – öt darab ruhával teli fogast. Bementem Adrien szembe lévő terembe, majd a fogasakat felakasztottam a kis tartójára, majd vetkőzni kezdtem. Levettem az ingem, ahonnan Trissk repült ki, majd figyelmesen vizsgálni kezdett.

  - Nem tudom megtenni – álltam meg egy pillanatra, de néhány másodperc múlva gyorsabban szedtem le magamról a ruhát, és vettem fel az egyes számmal megbélyegezett fogasról a hacukát.

  - Ne aggódj Carsie. Minden rendben lesz, ha azt csinálod, amit kérnek – biztatott a fehér cica, majd elbújt a ruháim közé. Megnéztem magam a tükörben, hogy nem áll e rosszul a ruha, vagy éppen a hajam egyben van-e. Boldogan vettem észre, hogy minden a legjobban van. Elindultam az ajtó fele, lenyomtam a kilincset, majd ki is nyitottam a kijáratot, és kimentem. Adrien már kint volt a fotóssal, és csak rám vártak. Adrien se nézett ki rosszul. Fehéres nadrág, fehér póló és rajta egy szintén fehér kardigán.

 - Remekül festetek mind a ketten! – tapsolt meg minket a fotós és a többi ott lévő ember, beleértve az apámat és Adrien édesapját is. Legalább is, aki apám mellett állt gondoltam ő lehet. – Rendben gyertek a stúdióba. Először Carsie, rólad készítem el a képeket – nézett rám, bólintottam. – Utána pedig te jössz, Adrien. Az után pedig a közös képeitek, a Modèles Magazinnak. Már egy ideje rágják a fülemet, hogy rakjak melléd egy lányt, akivel együtt fényképezkedsz – mesélni, majd a fényképezőgép mögé áll.  Kicsit ijedten néztem Adrienre, aki csak egy biztató mosolyt küldött felém.  Sajnálom Marinette. A fehér háttér elé álltam, majd amit mondott a fényképész azt tettem.

- Picit jobbra – kérte, majd azt mondott megtettem. – Rendben menj átöltözni, addig megcsinálom Adrienről a képeket – utasított, majd Adriennel helyet cseréltünk és elmentem az öltözőbe. Lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam a bejáratott. Trissk érdeklődve jött elő. Megfogtam a második számmal jelölt fogast és átvettem a ruhámat. Amilyen gyors csak tudtam lenni, annyira siettem.  Elköszöntem Trissktől és már mentem is vissza a stúdióba. Adriennel megint helyet cseréltünk és ez ment folyamatosan. Körülbelül három ruhában kelet egyedül fotozkodnom. Utána jött a közös.  Elmentünk átöltözni. De az én ruhám túlságosan is nem az én stílusom.  Térdig érő fehér ruha, a derekamon pedig egy fekete őv volt.  Anyaga nagyon finom volt.

 - Gyönyörű vagy Carsie  - repült körbe Trissk.

 - Köszönöm – mosolyogtam. – Viszont mennem kell. Nem szeretném megváratni őket. Nem sokára jövök – mondtam, majd Trissk intett egyet és elbújt. Kinyitottam az ajtót és mentem egyenesen a stúdióba. Adrien már ott volt, és mit ne mondjak nagyon elegánsan nézett ki.

 - Rendben drágáim. Most az lenne a feladatotok, hogy odaálltok a fehér háttér elé, megfogjátok egymás kezét és amilyen közel csak tudtok, olyan közel legyetek egymás mellett – közölte, mire mind a ketten furcsa fejet vágtunk. Tudtuk, hogy nem mondhatjuk azt, hogy ezt nem tesszük meg, hiszen az én apám nem nézné jó szemmel, sőt szerintem Adrien édesapja se.

Felálltunk abba a pozícióba, ahogy kérte a fotós, kivéve hogy nem fogtuk meg egymás kezét. Már készítette volna a képet, de pont akkor látta, hogy nem fogtuk meg egymás kezét.

 - Nem, nem. Fogjátok meg egymás kezét. És talán még egy picit menjetek közelebb egymáshoz – kérte, majd ránéztem Adrienre, majd ő is rám. Mosolygott, majd nyújtotta a kezét. Félénken ugyan, de tenyeremet az övébe tettem. – Na így már tetszik – „dicsért” meg minket a fotós. Készített körülbelül öt – hat képet, majd újabb és újabb pozícióba kellett állunk. Eléggé fárasztó volt, de kibírtam. Igaz láttam, hogy Adrien is kellemetlenül érezte magát, nem csak én.

 Miután vége lett a fotózásnak elmentünk átöltözni abba a ruhába, amimben jöttünk. Átvettem a hacukámat, majd leültem megvárni apát, aki a fotóssal beszélgetett.

 - Látod sose csináltál ilyet, mégis nagyon jól ment! Büszke vagyok rád, Carsie! – dicsért meg Trissk.

 - Köszönöm! – tettem őt a tenyerembe. – Nem unatkoztál?

 - Nem, viszont nagyon éhes vagyok. Siessünk haza – kérlelt, majd kiszállt a kezemből egyesen az ingem zsebébe. Megráztam a fejemet, összeszedtem a cuccomat és kimentem. Adrien kint ült a váróban, az apukája és az én apukám pedig egymással beszélgettek.  Ahogy apa meglátott kezet fogott az apukával, majd kifele vette az irányt Adrienhez, de előtte rám nézett.  Várjunk, vele találkoztam tegnap, mikor véletlenszerűen ugráltam a városban, és neki mentem egy háznak. Így már érthető, miért volt ott Adrien.

Ránéztem apára, aki fejét előre biccentette. Tudtam, hogy mennem kell kifele. Beültem a kocsiba, majd apám is és már mentünk is haza.

 - Hogy tetszett a fotózás? – törte meg a csendet apám. Nem vártam volna, hogy megkérdezi majd.

 - Hát kicsit furcsa volt, hiszen még sose csináltam ilyet – mondtam ki, ami először eszembe jutott. Apám kicsit köhintett, majd folytatta.

 - Majd megszokod – nyögte ki, majd leparkolt a ház elé. Szóval lesz még ilyen fotózás.

Kiszálltam az autóból, felmentem a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, s bementem a konyhába. Felnéztem az órára, ami pontosan fél hetet mutatott. Léa elém rakta az ételt, majd jó étvágyat kívánt és ment tovább a dolgára. Gyorsan eltávolítottam a tányér tartalmát, majd a pultról levettem kettő muffint és felmentem a szobámba. Becsuktam az ajtót, Trissk előjött, majd ő is neki kezdett az élemének. Megfogtam a pizsamámat és a törülközőmet és elmentem fürdeni. Megnyitottam a csapot, átraktam, hogy langyos víz jöjjön, majd elkezdtem vetkőzni. Amire kész lettem a kád pont úgy volt tele, ahogy szerettem volna.  Beleültem, majd a vízzel megmostam magamat, s a kedvenc tusfürdőmből tettem egy keveset a kezembe és azzal megtöröltem magam mindenhol. Amikor ezzel is kész lettem lemostam magamról a habot és kiszálltam a kádból. Megtöröltem magam, s felvettem a fehérneműmet és az után a pizsamámat is. Kinyitottam az ajtót, ahol megcsapott a hideg. Még mindig melegebb volt a fürdőben, mint kint. Nagyot sóhajtottam, majd átmentem a szobámba. A törülközőmet a székre tettem, hogy megszáradjon, a ruhámat pedig bedobtam a szennyes tartóba. Valamiért nagyon álmosnak és kimerültnek éreztem magam.  Ezért egyenesen az ágyba estem. Érdekes általában nem szoktam már fél kilenckor aludni. Trissk lefeküdt mellém, majd ő is aludni kezdett. Ő előbb aludt el, mint én, de nekem se kellett sok hátra, hogy aludjak.

 2015. október 04. Carsie szemszöge:

Reggel Trissk ébresztett. Szokásosan. Minden úgy volt, mint minden reggel. Megmostam a fogamat, felöltöztem, majd Trissk elbújt a ruhám alá. Lementem reggelizni, és mentem is az iskolába. Szóval a szokásos dolgok. Viszont iskolába menet találkoztam Marinettel, aki szinte letámadt.

 - Carsie, mit jelentsen ez? – mutatta a magazin főlapján lévő közös képünket Adriennel.

 - Meg tudom magyarázni – nyugtattam meg, majd elmeséltem az egész storyt, hogy miért vagyunk rajta a magazinon.

- Tudod, Adriennek rengeteg rajongója van a suliban is. Szóval lehet kicsit szívatni fognak – nézett rám szomorkásan Marinette.

 - Ne aggódj. Volt már teljesen más élményem is – fogtam meg a vállát.

 - Ezt hogy érted? – nézett rám, majd felvonta a szemöldökét. Persze nem mondhattam azt, hogy fura nővény emberrel harcoltam Katicával és Macskával.

 - Legyen az én titkom – kacsintottam rá, majd bementünk a suliba, ahol mindenki rosszallóan nézett rám. Többen sugdolóztak vagy éppen röhögtek rajtam. Megforgattam a szememet, és nyugodtan mentem tovább.

 - Tönkre foglak tenni! – ordította utánam egy lány. Nem ismertem. Ezért azt gondoltam, hogy nem az én osztályomba jár. Egyre közelebb jött, majd hét lépésnyire megállt tőlem. – Adrien nekem lett teremtve. Nem hagyom, hogy egy ilyen kis csitri, mint te elvedd tőlem! – ordibálta nekem. Enyhén megszeppenve álltam.

 - Hé, elég. Nem is tudod, miért vagyunk egy képen – jelent meg Adrien. – Mellesleg nem is olyan nagy cucc egy kép.

A lány szemeibe könnyek jelentek meg, majd az iskolából kifele kezdett el futni. Megköszöntem Adriennek, hogy „megmentett”, de ezzel az egész fényképes dologgal rossz érzésem volt. Vajon minden rendben lesz?

5.rész - Fotózás Vele!

2015. október 2. Adrien szemszöge:

Miután haza vittük Carsie-t hazafelé vettük az irányt. Nathalie persze, egyből kérdőre vont, hogy miért csináltam. Gyorsan kitaláltam egy hazugságot, majd az ablakon néztem az utcát. Már legalább is amennyire tudtam a lehulló esőcseppektől. Rápillantottam a gyűrűmre, majd eszembe jutott az a különös bizsergető érzés, amikor az a lány megfogta. Mintha az áram rázott volna meg, de mégis kellemes érzés volt, ami átjárta minden egyes porcikámat. Gondolatimat Nathalie zavarta meg, aki közölte, hogyha haza értünk apám beszélni akar velem. Bólintottam, majd az autó leállt. Ezek szerint már itthon voltunk. Kinyitottam az autóajtaját, majd egyenesen befelé vettem az irányt. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, letettem a táskámat és apám dolgozószobája fele mentem. Halkan kopogtam – szerintem épp, hogy lehetett hallani bent -, majd benyitottam. Apám az ablak előtt állt, és mintha valakivel beszélgetett volna. Közelebb mentem egy-kettő lépésnyit, amire már oda nézett. Kissé rémülten reagált rám, majd megint az ablak felé nézett. Hófehér ruhában, szőke kiengedett hajjal guggolt Fehér Macska. Döbbenten néztem rájuk, mire a lány enyhén ijedten nézett.

 - Azt hiszem, én most lelépek. – közölte, majd egy kisebbet ugrott hátra, s botja segítségével haladt Párizs utcái felett.  Kérdőn néztem apámra, aki zavarában össze-visszanézett a szobába. Hirtelen megfordult, majd fejét lehajtotta.

 - Igazából a fotózásokról szerettem volna beszélni, Adrien – köhint egyet, majd megfordul, és baj jóslóan néz rám. – Lehet még ennél is többre kell járnod, ami most van – közölte velem, mire enyhén lefagyva álltam előtte.

 - Nem teheted. Már így is alig van szabadidőm – próbáltam védekezni, de fejét csak megrázta, és leült a fekete görgős székébe. – De miért kell még ennél is többre járnom?

- Nem rég kiderült, hogy az egyik régi ismerősöm is divattervező, csak nincs fiú modellje. Én pedig felajánlottalak, cserébe a lány nekem fog segíteni. Mármint ő lesz a női ruhák modellje – mondta rám se nézve, csak a halom papír között kutatgatott. Fejemet lehajtottam, majd kifelé mentem. Tudtam, hogy apám több dolgot nem akar nekem mondani, hisz most is szerintem munka ügyben keresett egy – kettő fontos papírt. Mindig a munka, és munka. És állandóan engem is belerángat. Ha eddig volt szabadidőm elmenni valahova, és még Párizst is megvédeni Halálfej akumái elöl, most már biztos nem lesz. Legalábbis az „elmenni valahova” témát ki kell húznom a listáról, ha Párizs rendjét is őriznem kell. Hiszen Katicát nem – és most már Fehér Macskát se -, hagyhatom cserben.

Felmentem az emeletre, egyenesen a szobámba. Mihelyt becsuktam sötétzöld ajtómat, Plagg ki is repült ingem mögül. Leültem az ágyamra, majd Plagg a vállamra repült, és ott kezdte el majszolni az eléggé büdös sajtját. Enyhén ellenállok ennek, de őt nem igazán hatja meg.

 - Szerinted miért volt itt Fehér Macska? – csámcsogja, mire ránézek.

 - Fogalmam sincs – ráztam meg fejemet. – De eléggé furcsán reagált, mikor meglátott.

 - Nyilván megijedt. Csak azt még nem tudom mitől – ette meg az utolsó „falat” sajtót, ami körülbelül, akkor volt, mint a feje. – De furcsa, hogy Trissk azok után képes volt másik Fehér Macskát keresni.

 - „Azok után?” – néztem rá kérdően, mire megrázta a fejet. – Plagg mégis mit titkolsz előlem? – förmedtem rá a kis kwamira.

 - Majd, ha eljön, az ideje elmondom – repült el rólam, de nem éppen, úgy ahogy szokott. Most komolyan mégis mit titkol, és ki az a Trissk?

2015. október 2. Carsie szemszöge:

Megijedtem, mikor egy 35-40 év körüli ember leszólított. Csodálkozva állt íróasztala mögül, miközben a függönyt fogta, hogy lásson engem. Valamit motyogott, de nem érettem mit, hála a szél süvítésének. Halkan kopogtak, majd nyílt az ajtó. Először nem láttam ki az, de utána már megijedtem. Adrien közeledett az ablak felé – már olyan közel volt, hogy éreztem az illatát -, majd ő is hatalmas szemekkel bámulta a szituációt. Muszáj elmennem, hiszen lehet, Adrien felismer – gondoltam.

 - Azt hiszem, én most lelépek – közöltem, majd egy kisebbet hátra ugrottam és botom segítségével haladtam Párizs utcái felett, egyenesen haza. Átrepültem az felett az utca felet, majd egyenesen az ablakomba. Mihelyt beértem a szobámba visszaváltoztam, Trissk elbújt, s lementem a földszintre, ahol apám várt. Arca szokatlanul vidám volt, nem pedig a szokásos mogorva.

 - Carsie van egy jó hírem – mosolygott még jobban. – Nem rég találkoztam egy nagyon jó ismerősömmel. Ő is divattervező és szerencsére tudott egy „modellt” aki szívesen viselné a ruháimat. De cserében neked is modellkedned kell az ő ruháiban.

 - Tessék? – mondtam ki az első mondatott, ami eszembe jutott. – De én még sose csináltam ilyet – akadok ki, mire a vidám arca enyhén mérgesre vált.

 - Majd belejössz. Holnap fél háromkor lesz az első. És ha jól emlékszem, az első fotózásod a fiúval lesz együtt. Szóval, ha lehetséges ne tervezz holnapra semmit – parancsol rám, mire csak bólintok.

Visszamentem a szobámba, majd egy lapot vettem elő és egy ceruzát és rajzolgatni kezdtem. Trissk minden egyes mozdulatomat figyelmesen követte. Egy lányt rajzoltam, aki az erdő közepén sétálgat. Elővettem a festék készletemet, és egyéb festéshez szükséges felszerelést, majd elkezdetem kifesteni. Körülbelül négy órán át festem, mire kész lett a mesterművem. Megmutattam Trissknek, majd leraktam a többi festményemhez. Miután leraktam, lementem vacsorázni. Trissk most nem jött le velem, hanem fent maradt. Azt mondta vigyek, majd fel neki egy-két muffint.

 - Köszönöm a vacsorát Léa – ordítottam be a konyhasütős részébe. Rám nézett, majd mosolyogva bólintott, s folytatta az edények törölgetését. Elvettem a pultról kettő muffint, majd felmentem a szobámba. Oda adtam a süteményt Trissknek, aki már alig bírta ki, hogy ne egyen. Kivettem a szekrényemből a fehérneműmet, törülközőt, pizsamámat és elmentem a fürdőszobába. Megengedtem a vizet, addig levettem ruháimat. A sebem valamiért nem akar gyógyulni – gondoltam magamba, beleültem a meleg vízbe.  Testemet bevizeztem, de sérülésemet folyadék enyhén csípte, amiért felsziszegtem. Mikor ez az érzés enyhült, fogtam a tusfürdőmet és elkezdtem magam bekenni. Mihelyt ez megvolt letöröltem a vízzel és kiszálltam a kádból. Megtöröltem magam a kedvenc puha törülközőmmel, majd felvettem alsóneműimet és végül a pizsamámat. Kinyitottam az ajtót, s megcsapott a folyosó hideg levegője. Sokkal hidegebb van kint, mint bent a fürdőben. Bár nem csodálom, hiszen rengeteg meleg vizet használtam el. Bementem a szobámba, ahol már Trissk már aludt. Bekapcsoltam a tévét, és a híradót kezdtem nézni. Még mindig a tegnap „rejtélyes” új szuperhősről volt szó. Megint vetítették a videókat és minden egyebet. Fekete Macska és Katica is köszönőtett mondott nekem.

2015. október 3. Carsie szemszöge:

Reggel hihetetlen hátfájással ébredtem. Bár nem csodálom, mert elaludtam a fotelembe. A tévé ki volt kapcsolva, gondoltam Trissk kapcsolta ki még este. Nehezen felkeltem, majd mentem fogat mosni. Megfogtam a fogkefémet, majd rányomtam a mentolos fogkrémet, s fogaimat kezdtem el sikálni. Mikor végeztem leöblítettem a fogkrém maradványait, majd elmostam a kefémet. Visszatettem a helyére, majd visszamentem a szobámba felöltözni. Miután ezzel is kész lettem Trissk elbújt az ingem mögé, majd lementem a konyhába reggelezni. Gyorsan eltávolítottam az ételt a tányérról, s teámat megittam, és már indultam is az iskolába. Lassan sétáltam az utcán, hiszen tudtam, hogy van egy csomó időm a becsengetésig. Bementem az enyhén sárgásbarna épületbe, majd fel a lépcsőn fel egyenesen az osztályterembe. Rajtam kívül még kettő ember volt bent. Rose és Adrien. Rose vidáman nézegette a telefonját, miközben zenét hallgatott. Adrien pont az ellenkezője. Le volt hangolva és majdnem elaludt a padon. Mikor már enyhén feltűnően néztem ő rám pillantott, mire egyből félre néztem. Leültem a helyemre, majd fejemet a padra tettem. Az előttem ülő szőke fiú is ugyan ezt tette, de fejét mintha egy kicsit mégis lejjebb rakta volna. Megböktem hátulról, mire rám nézett.

 - Mi a baj? – lógattam a kezemet a pad végén.

Adrien enyhén elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Nem tudom, hogy ezzel mit akart elérni, de csak jobban felkellette a gyanút, hogy baj van.

Körülbelül tízperc múlva mindenki megérkezett. Elkezdődött az első óra, matek. Nem értettem belőle semmit, de majd megtanulom – remélem.

                                                                                                           * * *

Kicsengettek a hetedik óráról, majd sietve mentem haza fele. Marinette próbált utolérni, hogy beszélgessünk, de túlságosan siettem. Befordultam az utcámba, majd az ajtóhoz siettem. Apám a nappaliban ült a kanapén és a tévét nézte. Mondta, hogy siessek, mert a sminkes miatt előbb kell menni. Nagyon sóhajtottam, majd bólintottam. Felmentem összeszedtem egy-két cuccot, majd lementem apámhoz. Kinyitotta az ajtót, kimentem, bezárta, majd a fekete autóhoz mentünk és már mentünk is a stúdióban. Bementünk az épületbe, ahol egy tizennyolc éves körül lévő lány fogadott. Köszöntünk neki, majd ő is és egy „sminkterembe” vezetett, ahol elkezdett kifesteni. Nem sokkal később jött a fiú is. Belépett a terembe, majd meg is állt.

 - Carsie? – kérdezte, majd felé fordultam. – Szóval te leszel a partnerem – nevetett Adrien, majd bele ült a mellettem lévő székbe. Marinette meg fog ölni.

04. rész - Óvakodj tőle!

2015. október 2. Carsie szemszöge:

A jövendőbeli tanárunk kiment a kissé kopott faajtón, de mielőtt becsukta volna azt, egyenesen a szemembe nézett, amitől teljesen kirázott a hideg. Aggódóan nézek a gyűrűmre, majd a táskámra. Rossz érzésem támadt, mintha az, az ember bántani akarna. De hiszen én nem ismerem, akkor nem is lehet baj – gondoltam, majd nyugodt lélekkel vettem elő az irdalom felszerelést. Felírtam az óra számot, a címet és hogy milyen nap van ma, majd jegyzetelni kezdtem, amit a tanár diktált. A fehér lapra egy csepp vörös pötty került. Ami nem más volt, mint vér. Marinette és Alya kicsit ijedten merevnek mellettem, majd megfogom az orrom. Megnéztem ujjaimat, ami láthatóan csupa vér volt. Ez rossz. Nem bírom a vér látványát.

 - Tanárnő – jelentkezik barna hajú barátnőm, mire a tanárnő ráfigyelt. – Carsienek vérzik az orra, és rosszul is érzi magát. Kimehetünk vele a mosdóba? – kérdezi a lány kicsit megszeppenve, és egyben ijedten. A tanárnő megdöbbent – hiszen az előbb még látta, hogy semmi bajom sincs -, majd bólintott. Alya nagyjából megtartott, majd a mosdó felé vettük az irányt. Marinette kinyitotta az ajtót, majd a barna hajú lány elengedett. Megmostam az arcom, majd bele néztem a tükörbe. Sápadt voltam. De fogalmam se volt, hogy mégis mi bajom, hiszen reggel semmi bajom nem volt. Barátnőim aggódva figyelnek engem, és minden egyes mozdulatomat. Marinette adott pár zsebkendőt, amivel meg tudom törölni az arcomat és kezeimet.

 - Lehet, izgulsz – szólalt meg Alya, mire mind a ketten ránéztünk. – Lehet, csak izgulsz és azért lettél rosszul – mondja el teóriáját a barna hajú lány, mire megrázom fejem.

 - Az orrvérzést mivel magyaráznád? – tette csípőre kezét a sötét hajú lány. Lehet Alya-nak igaza van, és csak izgulok, és nincs semmi komoly bajom.

Mire jobban éreztem magamat, fejemmel jeleztem a lányokkal, hogy ideje lenne vissza menni az osztályba. Szerencsére egyből tudták mit szeretnék, és követni kezdtek a teremig. Kinyitottam az osztályajtaját, elnézést kértem, majd egyenesen a helyemre ültem.

Szünetben az előttünk ülőkét fiú hátra fordult, majd faggatni kezdtek, hogy mégis mi volt a bajom. Lassan megvontam a vállamat, majd rájuk mosolyogtam. Azonban a szőke srác gyűrűjén megakadt a szemem. Enyhén feltűnően figyeltem – ez annyira volt szemet szúró, hogy nem sokkal később is észrevette.

 - Valami baj van? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

 - Nem dehogy, csak a gyűrűdet néztem – vakartam meg a tarkómat zavaromba. A fiú ránézett az ékszerére, majd rám. Kicsit félénken, de oda nyújtotta a kezét nekem. Tenyerét megfogtam, majd a gyűrűéhez nyúltam. Testemet valami furcsa energia járta át. Mintha megrázott volna az áram, de ezt ő is érezte, mert amilyen gyorsasággal csak lehetett el kapta a kezét. Egymásra néztünk, majd a két lány szeme cikázott kettőnk között. Valami itt nincs rendben – gondoltam, miközben még mindig a kezemet simogattam. Barátnőim még mindig értelmetlenül néztek ránk, de ezt az iskola csengője zavarta meg. Órán egy cseppet sem figyeltem. Egész végig azon a furcsa energián járt az eszem. Ennek hála, mikor a tanárnő kihívatott és nem tudtam a választ órai munkára egyest kaptam. Chloe önelégült mosollyal nézett rám, majd valami olyasmit suttogott, hogy meg érdemeltem, majd oda fordult vörös hajú barátnőjéhez, és nevetgélni kezdtek. Megvontam a vállamat és visszaültem a két barátnőm közé.

 - Carsie, mi van a karoddal? – kérdezte Alya, mire oda néztek ahova mutatott. Egy kicsit mélyebb seb, de nem lehetett hosszabb hat centinél.

Kicsit megijedtem, hiszen ezt a sebet, akkor szereztem, mikor Jardinier ellen harcoltunk tegnap. Kicsit nagyobbat nyeltem, majd felé fordultam, hogy szemébe tudjak nézni.

 - Hát Alya, az… - kezdtem el mondandómat, majd egy gyors hazugságot gondoltam ki. Barátnőm még mindig kíváncsian nézett engem. – Tegnap átjött az egyik rokonom, aki nem éppen a legjobban kedvel, és tudod, ő és az olló nem nagyon férnek össze – vakarom meg először a tarkómat idegességembe, utána össze - visszahadonászok a lány előtt. Alya először megszeppenve nézett rám, de utána csak mosolygott egyet, és előre fordult.

 - Jó tudni, hogy neked ilyen rokonaid vannak – vigyorgott továbbra is. Kicsit szerényen, de én is villantottam egy műmosolyt.

                                                                                                           * * *

Kicsengettek a hatodik óráról. Alya-t és Marinette-t megint elvesztettem. Lehetséges, hogy hozzájuk képest túl lassú vagyok? Kicsit rágyorsítottam, de már az udvaron éreztem bőrömön az enyhén hideg vízcseppet. Átsétáltam a fedetlen beton részen, egyenesen a nagykapuig. Kinyitottam, majd még jobban bele kezdett az eső. Megálltam egy fedett részen, majd vártam, hogy egy kicsit elálljon. Trissk előbújt a táskámból, de nem olyan vidáman, mint eddig. Aggódóan méregetett, majd egyszer kétszer reszketett.

 - Carsie, ugye láttad azt az embert ma? – kérdezi borzongva. – Haja szőke, szeme kék. Általában mogorván néz ki – folytatja a kwami, de már nem reszket. – Itt van. Ebben az iskolába. Akitől meg kellett volna óvnom téged. Sajnálom – lekonyultak a fülei, és nem nézett rám, de ez a reakció hamar eltűnt, hiszen jött valaki, és elbújt a hajam mögé. Kicsit gyorsabban nyitódott az ajtó, aminek köszönhetően nyikorgott. A leendő tanárom volt az. Kicsit meglepődött arccal méregetett engem, majd elmosolyogott.

 - Felix tanár úr? – lóbáltam előtte a kezemet, mikor már egy ideje bámult. Mintha észbe kapott volna, felvette a mogorva arcreakcióját, majd az iskola parkolójába ment. Kicsit értelmetlenül néztem utána a másik utcába forduló tanárnak. Trissk érezte, hogy nincs itt senki, ezért elő jött. A kis fehér kwami ugyan olyan sokkos állapotban volt, mint az előbb. Reszketett, mint a nyársfalevél. Mintha félne valamitől, vagy valakitől.

 - Mi a baj, Trissk? – raktam köre kezemet, amibe le tudott feküdni.

 - Ő az – mondtam, majd teljesen rám nézett. – Ő az Carsie. Ezt a tanár kerüld el messziről. Ő csak bajt fog rád hozni – figyelmezettet a kis barátom, de nem sokkal ez után megint el kellett bújnia, de ez utal a táskámba. Az ajtó megint kinyílt, de most az előttem ülő szőke fiú jött ki. Amint kiért lassan felmért engem, majd a borzalmas időt. Intett egyet, majd én is visszaintettem. Elindult az autó felé, de visszapillantott rám. Visszasétált a lépcsőn, majd megfogta a kezemet és a kocsi felé ráncigált. Kinyitotta az autóajtaját, ahol egy harmincas években járó nő volt, és aki a vezette az autót egy kicsit egy gorillára emlékezettet. A nő értelmetlen pillantásokat küldött a fiú felé. Adrien beültetett az ülésre, majd ő is beült mellém. Megkért, hogy mondjam el hol lakom. Elmagyaráztam a pontos címet, majd arra vették az irányt. Adrien még egy darabig méregetett, amit észre is vettem, ezért rámosolyogtam.

A sofőr befordult az ismerős utcába, majd megállt az előtt a ház előtt ahol lakom. Adrien kiszállt, hogy ki tudjak menni az autóból. Megköszöntem a fiútól, hogy haza hozatott, majd visszaült és már mentek is tovább. Megfordultam, és már mentem is fel a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót és egyenesen az emeletre mentem, és onnan is be a szobámba. Leraktam a cuccaimat a szekrény elé, majd magamat az ágyra vetettem. Trissk előjött a táskámból, majd körülöttem kezdett el repkedni.

 - Trissk. Lehetséges, hogy te tudod ki a mostani Ladybug és Chat Noir? – néztem rá, majd felültem az ágyra ő pedig a fejemre repült.

 - Fekete Macskát már tudom – válaszolja önelégülten. – De nem mondhatom el ki ő. Pont azért, ami a múltban történt. Még egyszer nem történhet meg – meséli keserűen, majd vigasztalás képen megöleltem.

 - Ne aggódj. Nem fogok faggatózni Katica és Macska kilétét illetően – nyugtatom meg, mire rám mosolygott. – Viszont több dolgot is kipróbálnék Fehér Macska ként. Szabad? – néztem rá reménykedő szemekkel, mire bólintott egyet. – Trissk karmokat ki! – kiabálom, majd a kis kwami belement a gyűrűmbe. Kezemmel füleket, farkat, a végén egy maszkot rajzoltam. Magamon már csak egy fehér egybe részes tapadó szerű anyag volt. Kinyitottam az ablakot, majd kiugrottam. Jojóm segítségével egy hirdetőtáblára kapaszkodva jutottam el a házamtól a tábláig. A hirdetőtáblán egy ismerős fiú volt, és mellette egy parfüm, amit egy bizonyos Gabriel márkája volt – ezt is onnan tudom, hogy oda volt írva. Szóval Adrien modell – gondoltam. A változatosság kedvéért, most nem a jojómmal, hanem a botommal haladtam Párizs utcáin. Valamiért olyan jó érzés töltött el mikor a szél bele kapott a hajamba, és enyhe szívrohamokat kaptam, mikor zuhanni kezdtem. Nem, nem Carsie! Nem szokhatod meg ezt, hiszen csak akkor jössz elő, ha Katicának és Macskának szüksége van rád! Ami nagyon ritkán lesz! – mondtam magamnak, miközben már nagyon messze kerültem az otthonomtól. Hátra néztem, és már a házunk tetejét sem láttam. Ezzel nem lett volna semmi baj, csak pont haladtam a botommal. Mivel nem néztem az utat, vagy, hogy merre megyek, és hogyan, megcsúszott a botom. A mai napig nem tudom, hogyan vagy miért, hiszen ennek nem szabadna megcsúsznia. Botom összecsukódott, én pedig egy ablakban ültem a fejemet fogva. Igazából nem is az fájt, hanem inkább a hátsó felem. Megpróbáltam úgy mozogni, hogy ne nagyon essek le, de meg kellett fordulnom. Lenéztem és mivel eléggé magasan találtam magam, gondoltam a másodikon, vagy a harmadikon lehetek. Mögülem hallottam egy kattogó hangot, majd egy kis melegséget éreztem a hátamon.

 - Chat Blanc? – hallottam egy mélyebb férfi hangot. – Te mit keresel itt?